A kozákokat ma az orosz lény archetípusának tekintik. A források azonban teljesen más történelmet mutatnak.
Ahogy a nevük is mutatja (kozák jelentése “szabad harcos”), szabad lovasok közösségei voltak, akik parasztként vagy útonállóként éltek a sztyeppéken, és állandó harcban álltak szomszédaikkal.
Ők azonban nem egy különálló nép voltak, akik itt telepedtek le, hanem szökött orosz és ukrán jobbágyok, akik a déli sztyeppék területén gyülekeztek és szabad közösségeket alkottak, amelyekre a kozákok gyűjtőfogalmat használták.
Alapvetően két nagy csoportot különböztethetünk meg.
Egyrészt ott vannak a lengyel király és a nemesség hatalma elől menekülő emberek, akik a Dnyepr zuhatagainál és Ukrajna fekete földes területein gyülekeztek.
A 17. században olyan sokan voltak, hogy Lengyelország, Oroszország és az Oszmán Birodalom között államot alkottak, és állandó háborút vívtak a lengyel koronával.
A keletebbre fekvő országokban, a Don és a Volga mentén azonban főként az Orosz Birodalomból menekültek.
Itt a 16. századtól kezdve saját közösségeket és településeket alapítottak, és rendszeres védekező gazdákká váltak, akik a cár érdekeit is szembeállították az ázsiai lovasnomádokkal.
A 18. századig mind az orosz, mind az ukrán kozákok függetlenek maradtak a cári birodalomtól, ami már csak történelmükkel is magyarázható.
Aztán azonban felismerték katonai értéküket, és fokozatosan integrálták őket az orosz hadseregbe, ahol a 19. század folyamán a birodalom egyik tartóoszlopává fejlődtek.
Ez mindenekelőtt azzal sikerült, hogy a kozákok egyfajta örökös harcos osztályként tekintettek magukra, amely az igazi oroszságot testesítette meg, és csak a cárnak érezte magát kötelességének.
A koalíciós háborúk és Napóleon oroszországi hadjárata során vezető szerepet játszottak a bitorló felett aratott végső győzelemben.
Ezt a nemes tisztek is elismerték, akik számára a kozákok beavatkozása az általános népfelkelés része volt, amelyet a diadal valódi okának tekintettek.
Számukra a sztyeppe szabad lovasai olyan példaképek voltak, akik ellenpólust jelentettek koruk autokratikus rendszerével szemben, és az a különös helyzet állt elő, hogy éppen azok az emberek, akik a régi orosz társadalomból menekültek, annak egészséges gyökerévé váltak át.
“Megértettem, hogy a népek háborújában nem elég a közös nyelvet beszélni; le kell ereszkedni a nép szintjére a modorban és az öltözködésben is. “Parasztkaftánt kezdtem hordani, szakállat növesztettem, és a Szent Anna-rend helyett Szent Miklós képmását viseltem” – vallotta be egy magas rangú tiszt, aki egy kozák egység parancsnoka volt.
Azzal, hogy széles körökben az igazi oroszság archetípusának tekintették, és a cárt minden kozákok legfőbb “hetmanjának” kiáltották ki, a sztyeppe “szabad harcosai” szellemi szövetségre léptek a cársággal.
De még sokáig nem váltak a társadalom civilizált tagjaivá.
Az a néhány kozák, aki 1813-ban Napóleon csapatainak üldözőjeként megjelent Közép-Európában, elég volt ahhoz, hogy Észak-Németországban még száz évvel később is félelemmel és undorral beszéljenek a “kozák télről”.