Velence és Firenze minden bizonnyal az olaszországi körutazás fénypontjai közé tartozik. Mindkét város hatalmas méretre, gazdagságra és hatalomra tett szert, különösen a késő középkorban, és a reneszánsz idején Európa legfontosabb metropoliszai közé tartoztak. A firenzei katedrális gigantikus kupolája a város vörös tetői felett vagy a Rialto-híd kecses íve a Canal Grande felett világhírű és népszerű látvány.
Bármennyire is fontos volt a vallás és a gazdaság azokban az időkben, a középkorban mindkét városban máshol volt a hatalom igazi központja. A Firenzei Köztársaságban ez volt a Palazzo Vecchio, a Régi Palota, amelyet eredetileg Palazzo della Signoria-nak, azaz a városi parlament palotájának hívtak. Velencében a dózse uralkodott a város élén, székhelye pedig a Szent Márk téren található Palazzo Ducale, a dózsepalota volt.
Az az időszak, amikor mindkét világi épületet emelték, azaz a 14. század, a késő középkorhoz tartozik. Építésük idején az uralkodó stílus a késő gótika volt, amelyet azonban hamarosan felváltott a reneszánsz. A 14. és 15. században, azaz a késő gótika és a korai reneszánsz idején még a pestisjárvány hatásai és utolsó előszobái sem tudták lelassítani az igazi építési fellendülést. Ez a szakrális és profán épületeket egyaránt érintette.
Firenze ebben az időszakban még mindig vezető szerepet töltött be a textiliparban, később pedig a bankszektorban. Velence viszont kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezett a Földközi-tenger keleti részén, és így szoros kapcsolatokat ápolt a Bizánci Birodalommal.
A firenzei Palazzo Vecchio a vertikalitásra törekszik. A gyakran zavargásoktól sújtott köztársaságban előnyös volt egy dacos, erődszerű épület. Az alsó szintek a rusztikával masszívnak tűnnek, míg ez a benyomás a felső szintek felé haladva jelentősen megváltozik. Az eredetileg védelmi célokra tervezett torony és a harangtornyok szinte játékos és elegáns formáikkal fokozzák az épület szépségét és méltóságát.
A velencei Palazzo Ducale ezzel szemben vízszintes. A hihetetlenül széles homlokzat mégis nagyon világosnak és nyitottnak tűnik a folytonos árkádok miatt. Csak a felsőbb emeleteken válik masszívabbá a palota.
Első pillantásra Firenze és Velence két különböző benyomást nyújt a hatalom bemutatásának módjáról: egyfelől zárt és megerősített, másfelől nyitott és belátó. Mindkét épület térkoncepciója a maga sajátos módján tükrözi a városi hatalmat.
Az építészetnek nemcsak gyakorlati, hanem társadalmi és szociális haszna is van. A fontos épületeket általában formájukról, pompájukról, értékességükről és szépségükről ismerjük fel. De nemcsak a pompa, hanem a stílus is társadalmi értékkel bírhat. Az emberek a reneszánszot mindig is a haladással, a hasznossággal és az emberséggel hozták összefüggésbe. Velence és Firenze kormánya, valamint Róma és számos más város is átvette az új stílust, néha annak szimbolikus jelentősége miatt. Az emberek szerettek kölcsönözni az ókortól, és nem csak Olaszországban.
Velencében viszont ez nem azt jelentette, hogy Rómától, hanem a keleti Második Rómától, Konstantinápolytól és a Bizánci Birodalomtól kölcsönöztek. Ennek ellenére a gótikus formák még jóval a 16. században is megtalálhatóak voltak, sőt az Alpoktól északra néha még tovább is.
Bár a gótikát a reneszánsz és a humanizmus idején gyakran tartották barbárnak és régimódinak, mégis bizonyos méltósággal és hagyományokkal rendelkezett. A Palazzo Vecchio és a Palazzo Ducale alapvetően gótikus. Mindkét épületben számos alkalommal került sor átépítésre vagy átépítésre, és néha reneszánsz vagy más stíluskorszakok elemei is bekerültek, a belső díszítésről nem is beszélve. De alapformájukban mindkét épület stílusa soha nem változott meg alapvetően, részben azért, mert a hagyományt és a törvényességet látták bennük.
Mindkét épület évszázadok óta jellemzője a városképnek. Mindkét épület stílusmeghatározó a szülővárosuk építészetére és azon túl is. Mindkét épület a késő gótika és a korai reneszánsz fontos világi épülete, és egyúttal a városi hatalom térbeli koncepcióinak kifejezője, egyszer a bezártság, egyszer pedig a nyitottság révén.
(Ch. Sch.)