Maurice Ravel 1928-ban komponálta a Bolerót Ida Rubinstein táncosnő számára.
Egész életében nagyon megosztott volt a kapcsolata ezzel a művével, amely hamar nagy sikert aratott, és általában azonnal a nevéhez kötődik.
A 15 perces darab kompozíciós-technikai oldalát vizsgálva hamar feltűnik, hogy a szerkezet megdöbbentően egyszerű. Egy ¾-es ütemű ostinato ritmus fölött, amelyet a kisdob játszik a darab során, két 16 ütemű dallam váltakozva virágzik. A Bolero izgalmas tetőpontját a kérlelhetetlen crescendo, a hangszerek növekvő száma és a benyomást kereső harmóniai fordulat adja. Maga Ravel is tudta persze, hogy a nagy művészet másképp néz ki.
Így a zeneszerző kijelentette, hogy a Bolero “tiszta zenekari darab zene nélkül, semmi más, csak egy hosszú, progresszív crescendo”. Máshol pedig: “Egyetlen remekművet alkottam, ez a Bolero; sajnos nincs benne zene”. Ravel ezzel arra utalt, hogy más, jóval összetettebb művei sokkal kisebb visszhangot kaptak a közönségtől.
Ezt a Bolerót, amelynek alaposan kísértő dallama és felismerhető ritmusa van, nagyon gyakran “használták fel” más projektekhez.
Itt kell kiemelni, hogy a boleró ugyanolyan tánc, mint a keringő, a pasodoble, a tangó vagy a menüett. Egyesek szerint a név Ravel találmánya. Egy újabb jele annak, hogy ez a kompozíció mennyire drasztikus volt az emberiség emlékezete számára.
Ida Rubinstein Bronislava Nijinska által koreografált előadása után, amely a táncosnő buja mozdulataival egyszerre lenyűgözte és sokkolta a párizsi közönséget, Maurice Béjart 1961-ben szintén készített egy híres balettváltozatot.
1939-ben Benny Goodman és zenekara rögzítette a darab szvinges változatát. Ez a változat is sikeres lett.
1968-ban Ennio Morricone olasz zeneszerző Ravel Bolerójának ritmusát használta fel az “Il Mercenario” (“A rettegett kettes”) című spagettiwestern főcímdalához.
Bruno Bozzetto 1976-ban pedig Walt Disney “Fantáziáját” parodizálta az “Allegro non troppo” című filmjében; a Bolero a háttérzenéje a harmadik epizódnak, amelyben egy bizarr evolúciót írnak le.
Az 1979-es amerikai játékfilm, a “Ten – az álomnő” Bo Derekkel a nem túl klasszikusan ambiciózus közönség számára is ismerős lehet. Ravel Bolero című művének fontos szerepe van ebben a műben, méghozzá erősen erotikus értelemben.
Végül az 1984-es szarajevói olimpián a Jayne Torvill és Christopher Dean páros Ravel Bolerójának hangjaira táncolt aranyérmet a műjégen.
Legkésőbb ettől kezdve nem volt olyan, aki ne hordta volna magával ezt a fülbemászó dallamot időnként.
(A. W.)