A rabszolgaság a legkorábbi fejlett civilizációk óta fontos tényező volt a Földközi-tenger térségének társadalmi és szociális szövetében, sőt a Római Birodalomban a gazdaság egyik fő pillérét is jelentette. A rabszolgaság általában azt az állapotot jelenti, amelyben az embereket mások tulajdonaként kezelik. A rabszolgákat nem tekintették emberi lénynek. Az ókori Közel-Keleten már az i. e. harmadik évezred óta dokumentálták a rabszolgaságot. A legtöbb ókori mediterrán kultúrában a házasságkötés rögzített, jogi intézményként honosodott meg.
Az ember az ókorban általában háborús fogság, deportálás és születés révén is rabszolga volt, vagyis több generáción keresztül. Lehetett szabadulni, és a későbbi társadalmi integráció sem volt kizárt. A rabszolgák sokféle foglalkozást űzhettek, az egyszerű szolgáktól kezdve a tanárokon és mesterembereken át az állami és templomi hivatalokig. Ez a megerősödő Római Birodalomban sem változott.
A rómaiak befolyási területük bővülésével egyre inkább hellenizálódtak, azaz átvették a görög kultúrát. A késő ókorban a kereszténység végül hatalomra került. A régi római kultúra a maga hagyományos értékeivel ütközött a kereszténység új ethoszával. Az eltérő világnézetek és filozófiák közötti évtizedes konfliktus végül a Római Katolikus Egyház példátlan felemelkedéséhez vezetett a széteső Római Birodalomban.
Ebben a korszakban, amely az antikvitás végét jelentette, új korszellem alakult ki. Ez azonban nem jelentette a régi rend azonnali végét.
A római népnek számos problémával és változással kellett szembenéznie a késő ókorba való átmenet során. Az ókori világ alapvető átalakuláson ment keresztül, és ezzel áthidalta a közelgő középkorhoz vezető utat. A rabszolgák és a rabszolgaság még mindig jelentős gazdasági jelentőséggel bírt a késő ókori római világban. Az állami törvények szabályozták a rabszolgaságot, de idővel emberségesebbé is tették azt. Ezzel egyidejűleg azonban a rabszolgaság intézménye is nagyszabású átalakulásnak indult.
A késő ókorban az egyház egyszerre vált üldözött szektából jelentős hatalmi tényezővé. Új államvallásként a kereszténység ezentúl befolyást gyakorolhatott a császárra és a birodalomra, és így – a hosszabb távú történelmi összefüggéseket is figyelembe véve – Európa politikájára és gazdaságára.
Hippói Ágoston (354-430) egyházatya és teológus például szintén egy alapvetően patriarchális alapmintát képviselt, amelyet azonban ő a gyakorolt szeretet és társadalmi szolidaritás jegyében értelmezett. Aki törődött a felebarátjával, annak is meg kell határoznia. A rabszolgaság létét Isten akaratának részének tekintette, sőt a földi életen belül is támogatta, amennyiben a gazdának a rabszolgái iránti gondoskodása felülmúlja a “parancsolgatás” negatívan érintett erkölcstelenségét.
Augustinus szavaiban és tetteiben gyakran megőrizte a logikus pragmatizmus és az eszményi keresztény hozzáállás közötti egyensúlyt. Művei nagy hatást gyakoroltak, és teológiai-filozófiai nézetei az egész középkorban és a reformáció korában is befolyásolták a katolikus egyházat.
A hatalmassá vált kereszténység beilleszkedett a késő ókori világba. Gyakorlatiasan és az uralkodó korszellemnek megfelelően cselekedett. Ez azonban azzal a következménnyel is járt, hogy a rabszolgaság ellen soha nem lépett fel hatékonyan.
A késő ókor rabszolgaságából fokozatosan és viszonylag zavartalanul tudott kialakulni a kolónia és a kollégiumok, a jobbágyság és a céhrendszer. Ezek a középkori és kora újkori Európa jellemzőivé váltak, és egészen az újkor kezdetéig alakították a társadalmat.
(Ch. Sch.)